Egy paṇḍita, aki látszólag a harināma éneklését a kezdő spiritualisták kezdetleges gyakorlatának tekintette, megkérdezte Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatīt: „Miért énekeltek olyan sok harināmát?” Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī egy kisgyerek példáját hozta fel válaszul, aki az ábécét tanulja írni. Amikor idősebb lesz, akkor az ábécét egy algebrai egyetnlet során írja le, s lehet, hogy a nagymamája azt kérdezi, miért tanulja még mindig ugyanazt, amit ötévesen, és nem látja, hogy ami ugyanannak tűnik, az valójában már egy lényegesen magasabb szint. Így magyarázta:
„A Hare Kṛṣṇa éneklése az egy posztgraduális dharma. Amikor Kṛṣṇa Nevét szeretettel énekeljük, akkor sosem fáradunk el, épp úgy, mint ahogy te sem fáradsz bele sose abba, hogy a gyereked nevét nap mint nap kimondd.”
