Emlékszem, ahogy húsz évvel ezelőtt egy téli, csendes reggel Vṛndāvanában japáztam, s hirtelen néhány korábbi hibám jutott az eszembe. Azonnal elkezdtem őket észérvekkel és logikával helyretenni, úgy látva, hogy a körülmények okozták azokat. Abban az időben több előadást tartottam a "Brāhmaṇák feleségeinek felszabadítása" témából, így hát ez a történet is azonnal az eszembe jutott.
A rendkívül büszke és a rituálékhoz nagyon ragaszkodó brāhmaṇák ráébredtek, hogy az egyszerű feleségeik lelkileg sokkal fejlettebbek náluk. Megbánták, hogy a jelentéktelen rituáléikba merültek, s emiatt figyelmen kívül hagyták Kṛṣṇa barátainak kérését, míg a szent feleségeik azonnal beleegyeztek, a kérésbe, hogy élelemmel lássák el Kṛṣṇát. Ami engem itt megfogott, az az, hogy a brāhmaṇák megbánásának leírására a tapa szót használják, ami azt is jelenti, hogy hő, illetve azt is, hogy elégetni. Az is derengett, hogy ugyanez a szó jelenti a Vaiṣṇava avatás (pañca-saṁskāra) öt rítusa közül az elsőt, vagyis azt, hogy egy tanítványnak meg kell bánnia korábbi független és önző természetét.
Így meditálva inspirált lettem beismerni saját hibáimat, s nem megmagyarázni azokat. Szinte hallottam, a hamis egó tiltakozó üvöltését.
A megbánás, hibáink elfogadása így hát az alázatosság gyakorlásának egyik lényeges eleme.
Dhanurdhara Swami: Monday Morning Greetings 2018
36 – Practicing Humility: Part Two – The Fifteen Core Practices
