Egyszer Mahāprabhu, azért, hogy próbát tegyen Śrīvāsa Ṭhākurával, elment a házába, és megkérdezte:
- Śrīvāsa, te családos ember vagy. Nagy családot kell eltartanod. Miért nem mész, és keresel pénzt? Különben hogyan tartod el a családod? Egy gṛhasthának pénzt kell keresnie, de te nem teszed ezt, nincs semmilyen üzleted, és még csak munkád sincs.
- Egyetlen munkát fogadtam el, ami pedig Kṛṣṇa szolgálata. Miért kellene más munkát csinálnom, és māyā-dāsává válnom? Māyā fog adni nekem munkát, én pedig elfogadom? - gondolta magában Śrīvāsa. Mivel Mahāprabhu tette fel neki ezt a kérdést, nem válaszolt semmit, mindössze tapsolt háromszor.
- Ez mit jelent? - kérdezte Mahāprabhu.
- Ayācita-vṛtti. - mondta ekkor Śrīvāsa Ṭhākura. Ő egy pakka Vaiṣṇava volt. Az, aki az ayācita-vṛttit követi, soha nem megy, és nem kér semmit másoktól. Ami elérhező anélkül, hogy kérnie kellene, azt fogadja el. Kṛṣṇa a fenntartóm, és Kṛṣṇa a védelmezőm. Ez Kṛṣṇa családja. Az egész családod Kṛṣṇa tartja el és védelmezi.
Hármat tapsolt, és így szólt:
- Ez azt jelenti, hogy ha nem kapunk semmit, azt elviselem, a család is elviseli.
Ez a taror iva sahiṣṇunā, Ő olyan toleráns, mint egy fa. Egy fa lehet, hogy kiszárad, mert nem kap semennyi vizet sem, de sosem fog kérni. A fa tűr. Mi szintén tűrünk. Nem megyünk, és kérünk, hogy "Adj nekem enni, mert éhes vagyok!"
- Ha a harmadik nap sem kapunk semmit, akkor is toleráljuk. De ha a negyedik nap sincs semmi, akkor az egész család megy, és a Gangeszba ugrik. Vége! - mondta Śrīvāsa.
Ekkor Mahāprabhu rendkívül elégedetté vált Śrīvāsa Ṭhākurával. Ilyen egy igazi Vaiṣṇava, teljesen meghódolt.
ei-mata vaiṣṇava kāre kichu nā māgiba
ayācita-vṛtti, kiṁvā śāka-phala khāiba
Egy Vaiṣṇava ezért nem szabad, hogy bárkitől is kérjen bármit. Ha valaki ad neki, anélkül, hogy kérné, el kell fogadnia. Ha semmit nem adnak neki, akkor a Vaiṣṇava a könnyen elérhető zöldségekkel és gyümölcsökkel kell, hogy elégedett legyen.
sadā nāma la-iba, yathā-lābhete santoṣa
eita ācāra kare bhakti-dharma-poṣa
Az embernek szigorúan követnie kell az elvet, hogy állandóan énekelni kell a Szent Nevet, s azzal kell elégedettnek lennie, amit könnyen megkap. Az ilyen odaadó viselkedés szilárdan fenntartja az ember odaadó szolgálatát.
Śrīla Gour Govinda Swami Mahārāja: Suddha-Nāma Bhajana. Chanting The Pure Name.
66-67. oldal
