Amikor elterjedt, hogy Śrīla Prabhupāda istentestvére, Akiñcana Krishna dāsa Bābājī halál közeli állapotban kórházba került, azonnal siettem a CFC kórházba Vṛndāvanába, ahová vitték. Ez már több, mint negyven évvel ezelőtt történt.
Bābājī Mahārāja híres volt arról, hogy megállás nélkül, éjjel-nappal a Szent Nevet énekelte, s még Śrīla Prabhupāda is úgy jellemezte őt, hogy nem volt anyagi vágya és az odaadás legmagasabb szintjén állt.
Sajnos amire odaértem, már elment Nandagrāmába, Kṛṣṇa otthonába, ahol aztán nem sokkal azután eltávozott ebből a világból.
Mivel csak percekkel azelőtt hagyta el a kórházból, mint amikor odaértem, az orvos még a szobában volt, így érdeklődtem tőle az állapota felől. Azt felelte, hogy elképesztő volt! Habár Bābājī Mahārāja nem volt a tudatánál amikor az orvos a sztetoszkópot a szívére tette, az mégis a Szent Név folyamatos éneklését hallotta.
A hitemből eredően nem kételkedtem abban, amit mondott, s aztán évekkel később ez a csodálatos dolog megerősítést is kapott, amikor egy, a hagyományos meditációról szóló könyvet tanulmányoztam. Ez a könyv leírta, hogy egy mantra éveken át történő, folyamatos és figyelmes ismételgetésének a tökéletessége az, hogy a mantra annyira beépül az ember tudatalattijába, hogy aztán különösebb erőfeszítés nélkül megállás nélkül folytatódik.
Milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen bhaktával találkozhattam!
Dhanurdhara Swami: Monday Morning Greetings 2019JAPABLOG
47 – Sādhus of Vṛndāvana
