Śrīla Sarasvatī Ṭhākura nem becsülte alá a prédikálás kihívásait. Az Úr Caitanya kegyének terjesztését az első osztályú mangók ingyen osztásához hasonlította, ami során csak kevesen fogadják el azt, és az eredmény inkább kétkedés és szkepticizmus. Azt mondta, biztos, hogy a materialisták és sokszor még a félistenek is igen rosszul fognak bánni a Hari-kathā őszinte elbeszélőivel. Nemhogy nem védte meg azt a mesterséges megkülönböztetést, amit bizonyos Vaiṣṇavák tesznek a bhajana és a pracāra között, hanem kijelentette, hogy a pracāra a siddhák természetes kīrtanája és a sādhaka sādhanájának elengedhetetlen része, mivel „ha élvezzük a finom gyümölcsöt, de nem vágyunk arra, hogy azt másokkal is megosszuk, akkor a készleteink elapadnak a fukarságunkat látva az eredeti forrás pedig elvágja majd az utánpótlásunkat.”
