Bhurijana prabhu egyszer azt mondta, hogy Vrndabanban élni olyan, mint tükröt tartani a hamis egó (annak az igénye, hogy másnak gondoljuk magunkat, mint Isten szolgája) elé. Milyen igaz!
Ma reggel képes voltam úgy látni magam - szinte mintha el lettem volna különítve magamtól -, mint egy megfigyelő. Én ostoba! El akartam bújni.
Éreztem egy kis megkönnyebbülést is. A parányi léleknek fájdalmas megértenie ezt a rejtvényt, mint valami nagy dolgot, de felszabadító érzés megvalósítani, hogy igazából teljes mértékben Istentől függünk.
És ez a függés engedi nekünk felfedezni az Ő szeretetét, mint kegyet áramlani, amikor szükséges.
Ez a függő hangulat hívja a bhaktit addig, amíg nincs nagyobb ösztönzés Isten szeretetére, mint a kegyére. Az alázatosság is a boldogság alapja, mert a bhakti, a szeretet az öröm.
Az alázatos helyzet - amely hívja Isten kegyét, gerjeszti az odaadást és inspirálja a szeretetet (amely az öröm forrása) - az egyetlen elmeállapot egy kitartó japázó számára.
"Alázatos elmével kell vibrálni az Úr Szent Nevét, alacsonyabb rendűnek gondolva magunkat az utcán heverő fűszálnál és türelmesebben, mint egy fa, minden hamis megbecsülésre való vágytól mentesen, készen arra, hogy minden tiszteletet megadjunk másoknak. Ilyen elmeállapotban állandóan énekelhetjük az Úr Szent Nevét."
Amikor Isten kegyes, akkor lehetővé teszi, hogy lássuk az ostobaságunkat.
Hare Krsna.
Dhanurdhara Maharaja: Govardhana Japa Thoughts III Bhurijana. 2002. október 25.
In: wavesofdevotion.com
