Tavaly, amikor egyik nap kora reggel India belső falvaiba utaztam, észrevettem, hogy a sofőr az előző este nem aludt. Mellette ülve idegesen japáztam, s folyamatosan rajta tartottam a szemem, hogy biztos legyek benne, nem fog elaludni, miközben a keskeny, hepehupás úton száguldunk. Ő figyelmetlen volt, az út pedig kényelmetlen.
És úgy tűnt, abban az elképzelésben sem leltem a kényelmemet, hogy én vagyok az irányító. Mélyen belül tudtam, hogy semmit nem tehetek, ha a sofőr a másodperc egy töredéke alatt belehajt az út menti mangóligetek egyikébe vagy valamelyik ellenkező irányból száguldó járműbe.
Egy stresszes órával később abbahagytam az ideges megfigyelést és a figyelmetlen japázást, a kocsi elmebeli kormányzását, feladtam az irányítást. Úgy döntöttem, ehelyett a Szent Névre fókuszálok.
Eleinte nehéz volt folyamatosan visszahúzni az elmét a mantra hangjaira, da hamarosan a kemény munka kifizetődött és éneklés közben már csak megkönnyebbülést éreztem. Rájöttem, nem tehetek mást, mint hogy az Úr kegyére bízzam magam. Ez az éneklés már éltető volt, és ahogy életem gyeplőjét Kṛṣṇa kezébe engedtem, úgy éreztem, mintha egy forró napon hűsítő esőbe álltam volna.
Vraja Bihari dasa: Chanting Challenges
In: yogaformodernage.com
