Egyszer a Śrī Gauḍīya Maṭhában Kuñja Bihārī Prabhu úgy rendezte, hogy mahā-prasāda megtiszteléséhez a dīkṣita bhakták külön sorban ültek, mint a "csak" harināma-āśrita bhakták. Amikor Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī ezt meglátta, megjegyezte: "A dīkṣita alacsonyabbendű, mint a harināma-āśrita. Ők nem hiszik el, hogy a Név és a Nevezett nem-különbözők. Nekik szükségük van a mūrti-imádatra." Majd az Úr Caitanya kijelentéseit idézte: ihā haite sarva-siddhi haibe sabāra (Egyedül a Szent Név ad meg minden tökéletességet), dīkṣā puraścaryā-vidhi apekṣā nā kare (Nem úgy, mint más mantrákkal, a Szent Névvel az embernek nem szükséges avatáson vagy puraścaryā folyamaton keresztül mennie).
Sőt, néhány tanítványának sosem adott dīkṣāt, mivel úgy ítélte meg, hogy Harināma egyedül elegendő a lelki fejlődésükhöz. A következőt mondta: "A dīkṣā sikere az, ha az embernek kedve van Harināmára. Bárki is legyen, ha szilárd marad a sértés nélküli éneklésben, akkor róla tudnunk kell, hogy már átment a dīkṣā és minden más egyéb folyamaton."
Bhakti Vikāsa Swami: Śrī Bhaktisiddhānta Vaibhava.
The Grandeur and Glory of Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura.
Part 4., One - Accepting and Honoring Disciples
